Úgy tervezem, hogy holnap írok még novellát, ha minden összejön.
A szavazást pedig jövő hét szombaton zárom le. Ha döntetlen állás lesz, akkor marad az eddigi fejléc 
December elsején pedig lesz egy meglepetés, bár nem lesz nagy cucc, de remélhetőleg tetszeni fog nektek.
A fiú lenyelte az utolsó falatokat, majd újra ellenőrizte a kötést a bokáján. A nyugodtság meleg érzés ömlött szét a testében, hisz a fájdalom már elmúlt, és a seb gyógyulásnak indult. Az utóbbi napokban sikerült feldolgoznia a történteket, habár a hideget nem igazán. Az idő egyre fogvacogtatóbb lett, a tavakon már megindult a jégképződés.
Két hét telt el az idegen látogatása óta. Úgy tűnt betartja az ígéretét, hisz minden nap háromszor jött elég bőséges kaja Jasonhez. A mai ebéd például egy jó nagy darab rántott hús volt, sült krumplival, amit Denis élvezettel fogyasztott el.
Cipőkopogást hallott az ajtó felől, majd az hirtelen, nehézkesen kinyílt. Az alak magas volt, egész testét sáros, ütött kopott csuha takarta, arcát csuklya rejtette el a külvilág elől. Csönd borult a kis fogdára, Jason rettegve hátrált az idegen elől. Úgy tűnt, hogy az idegen őt fürkészi.
A fiú előrelendült, megkockáztatta a lehetetlent: a szabadulást. Az ismeretlen hihetetlen sebességgel mozdult, s elkapta Denis torkát.
- Gyere velem – mormolta hidegen, s a nyakánál fogva kezdte kirángatni Jasont a börtönéből. A raktár most először tárult a szeme elé teljes valójában. A bejárattól balra egy félig megrágott holttest hevert, a fiút szinte azonnal megcsapta a dögletes bűz ami belőle áradt. Próbált a szájához kapni, ám az idegen gyorsasága miatt nem sikerült neki, a hányás kicsúszott a száján, és szétterült a padlón.
A csuklyás alak kinyitotta az ajtót, majd kidobta rajta Jasont aki végigcsúszott a jeges járdán.
- Kellj fel – hangzott a durva, érces parancs. Jason nem tudta miért, de engedelmeskedett. Több hét után most először jutott ki a szabadba, ám azonnal vissza akart menni a cellájába. Az egész külvilág túl gyorsan tört rá a megszokott kisméretű zug után. Köhögni kezdett, s nehézkesen feltápászkodott. Az ajtó felé sandított, de aztán letett a tervéről.
Most először nézett szét igazán. Az utcák kihaltak voltak, a házakat és az oszlopokat valamiféle hatalmas amőba fertőzte meg, melyből polipszerű csápok nyúltak ki. Az amőba felszíne megállás nélkül alakult: szájakat, újabb csápokat növesztett. A járdán patkányok futkároztak, igyekeztek kikerülni a földöntúli förtelmet, amely néha-néha utánuk nyúlt.
Jasont újra elkapta a hányinger mikor meglátta az utcákon heverő hullák tömkelegét. Ott volt Heidy Highway az akihez külön matekra járt, de ott voltak továbbá a többi ismerősök is. Szemével Sarah-t kereste, bár nem akarta ott látni a halomban.
A csuklyás alak közelebb lépett hozzá.
- Gyere utánam.
Jason nem ellenkezett, teste megállíthatatlanul menetelt előre a jeges betonon. Elhaladtak több iskolatársa háza mellett, majd a dartoni templom mellett is, ami mostanra már valami kultista templom képét adta. A tetejéről letört a kereszt, a mozaikablakok helyén az amőba áttetsző teste csillogott, úgy tűnt az idegen lény épp készül összeroppantani Isten házát.
Hamarosan elérték az iskolát, ahol tucatnyi groteszk lény állt az ajtóban nem is törődve az előttük elhaladó fiúval. Ez a közöny megrémisztette Jasont, szinte sikítani tudott volna, ám valamiért nem tette, csupán menetelt tovább a csuklyás után. Néhány szárnyas dög megrázta magát, s az égbe emelkedett, a legtöbben azonban el voltak foglalva a hullák csócsálásával, ám úgy tűnt ezek iránt a cselekvések iránt sincs érdeklődésük. Csak tették amit tenniük kellett, éhesek voltak tehát ettek, fáradtak voltak tehát aludtak. Csupán az alapvető életfunkcióik voltak meg. Gyíkszerű bőrükön viasszerű hártya képződött néhánynak, amivel odaragasztotta magát a falakhoz. Néhánynak ez a hártya tömlőket alkotott, s férgek úszkáltak benne, amik úgy tűntek együtt élnek a lénnyel.
Szemük kifejezéstelen volt, Jason szerint mégis hideg iszonyatot árasztottak.
Számuk elérte a negyvenet is akár csak ott az iskola környékén, s nem is lehetett sejteni, hogy bent a falak között mennyien vannak. A csuklyás alak hirtelen megállt, mire Denis teste is megmerevedett.
- Várj itt.
A fiú így is tett. Most vette csak észre, hogy a térnél vannak, ahol többször is volt már haverjaival ökörködni. Most azonban kietlennek, sőt egyenesen rémisztőnek tűnt az üresség. A szobron, ami mellesleg Oliver Cromwellt ábrázolta, valamiféle parazita növény telepedett le. Jason nem tudta eldönteni, hogy az amőba hozta-e létre, vagy esetleg máshonnan származik. A növény folyamatosan pulzált, úgy tűnt mintha épp lökne ki magából valamit. Jason nemsokára meg is tudta, hogy feltételezése igaz. Az egyik csáp vége megnyílt, és a gumó kifröcskölt belőle. Olyan volt, mint a baglyok által visszaböfögött csontok, ám ebben több minden is volt. A növény (?) kiszívta az emberi belső szervekből és a csontokból a vizet, és csak a maradékot öklendezte vissza, így a baglyok csontgömbjeivel ellentétben ebben voltak szívek, gyomrok, vesék, csupán mind össze voltak száradva, hisz minden nedvesség eltűnt belőlük.
Jason ekkor vette észre, hogy egész testében remeg, de nem a hideg hanem az iszonyat miatt. Érezte ahogy minden ereje elhagyja ám valami, valószínűleg a csuklyás varázslata, talpon tartotta.
- Jason, hé Jason!- szólította meg egy hang mögötte. Hátrafordult, s észrevette, hogy a fekte öltönyös áll ott. Arca az eddiginél is sápadtabbnak tűnt, habár voltak akár mínuszok is. Szeme kíváncsian fürkészte Jason mimikáit.
- Hogy vagy?
A kérdés baromira nem illett a szituációban, és ezt Jason is tudta. Mintha az öltönyös és ő régi cimboraként találkoztak volna egy poszt apokaliptikus világban, akár mint valami angol humoros filmben.
- Látom meggyógyult a lábad. Remek, tudtam én, hogy erős vagy! – vigyorgott az öltönyös, miközben hátrasimította ében színű haját – Milyen érzés újra a külvilágban?
Jason nem felelt, körülnézett.
- Nos igen, történtek változások, de hát valakinek a pap valakinek a papné. Ez a világotok új stílusa, jobb ha hozzászoksz, a divat gyorsan terjed.
- Hogyan? – kérdezte Jason, de a szó végét elharapta, hisz meghallotta, hogy milyen cincogó hangja van. Az öltönyös eleresztette a füle mellett a kérdést.
- Apropó van számodra egy meglepetésem! – intett, hogy kövesse.
Átmentek a tér másik oldalára, majd át a parkon. Jason szeme kitágult, álla leesett. Előtte egy csapat hulla volt szép sorba rendezve, de nem is ez volt az egészben a döbbenetes. Az amőba egy hatalmas lüktető gumóba sűrűsödött előttük.
- Ez meg…
- Nemsokára választ kapsz a kérdésedre. Azonban nem ezt akartam először mutatni – megfogta Jason fejét, s elforgatta balra.
Sarah állt előtte épségben. Sírt. Ajkai remegtek.
- Sarah – suttogta Jason. Az bólintott – Te élsz? Életben vagy? Életben vagy. Te élsz!
A felismerés és a remény egyszerre zúdult Jason nyakába. Meg akarta ölelni a lányt, ám mégsem tette. Egyszerűen álltak egymással szemben.
- Bántottak? – kérdezte Denis. A lány megrázta a fejét.
- Jason, nem voltál ott. Nem jöttél. A házunkba támadt ez…ez…ez az izé. Én nem tudom mi történt, anya és apa… anya és apa… – sírva a földre esett. Jason utánakapott.
- Ne aggódj nem…. – köhögés, mire mindketten felnéztek.
- Azt hiszem lesz még időtök erre –előre mutatott a pulzáló gömb felé.
Csillogó fehér pihe ereszkedett le az égből, majd több hasonló is követte.
- Hó – suttogta Jason. Az öltönyös továbbra is vigyorgott, Sarah abbahagyta a sírást.
A gömb hirtelen összerándult, tetején repedés jelent meg. A hóesés már-már hóviharba ment át. A pihék beterítették az amőba által megfertőzött részeket, a járdákat, az utakat, mindent. A kaotikus város egyszer csak végre újra nyugodtságot árasztott, habár ez a nyugodtság is rémisztő volt, sőt Jason egyenesen undorította a gondolat.
A repedés tovább futott a gömbön, és hirtelen megnyílt az egész. A képlékeny gumóból kisvártatva újabb élőlények törtek elő. Ugyanolyan közönyösen masíroztak, mint az iskolánál látott egyedek. Karjaik, lábaik csápokban végződtek, termetük kisebb volt mint egy kutyáé. Szájukban nem voltak fogak, nyelvük azonban hatalmasra nyúlt. Valamiféle groteszk utánzatai voltak a macskáknak, áttetsző testükön látni lehetett az eldeformálódott csontok sokaságát.
Egyszer csak mind megálltak, mintha valaki megparancsolta volna nekik. Jason hátrafordult, s észrevette, hogy a csuklyás áll mögöttük. Sarah hangosan lélegzett, gyorsan kapkodta a levegőt.
A macskautánzatok újra mozogni kezdtek, mindegyik egy-egy hulla felé indult el. Jason lélegzetvisszafojtva figyelte az események alakulását.
A macskák lekuporodtak a holttestekhez, mire a csápok belecsimpaszkodtak a szájukba, és szétfeszítették azokat. Ami ezután történt az Denis legrémisztőbb álmaiban sem fordult elő. A macskák tovább feszítették a szájakat, míg végül elég nagyok nem lettek ahhoz hogy beleférjenek. Akkor aztán elindultak. Még távolról is hallani lehetett a cuppogásokat, ahogy próbálják letuszkolni magukat a nyelőcsövön. Hosszú másodpercek teltek el, Sarah hányt, Jason próbálta elkerülni, hogy ő is így tegyen. A macskák eltűntek a hullákban.
Csönd ült a helyre, csupán a szél susogott. A havazás egyre nagyobb mértéket öltött.
- Ha jól tudom nemsokára jön a Mikulás nem? – kérdezte hirtelen az öltönyös – Az a baj, hogy ti mind rosszkisfiúk voltatok.
A hullák megremegtek, majd mintha robotok lettek volna, egyszerre gépiesen felemelkedtek. Jason tátott szájjal bámulta az eseményeket.
- Ilyen nincs – suttogta. Nem hitte el, nem hitte el, hogy ilyen valaha is megtörténhet, nem akarta elhinni. Olyan volt mint valami rossz b kategóriás zombi film, amilyeneken a haverjaival röhögött. Ám most ott volt a szeme előtt. A csuklyás alak közelebb lépett a hullákhoz, és felemelte a kezét.
- Kezdődjék hát a háború!
Hűvös szellő szökött végig a raktárban. Fogvacogtató hideg volt az angliai Darton városbéli épületben. Még nem esett le az első hó, de éjjelenként már fagyott. A város romokban volt, az egykori templom helyét kövek és néhány ablaküveg jelezte, a templomtoronyóra helyén egy óriási csáp meredt ki a földből.
Csupaszra lerágott koponyák hevertek az árkokban, az utcákon és a betonon. A szemüregeket fénylő hártyaként borította a jég, a háztetőkön varjúk csüngtek. Ők voltak az egyetlen madarak, sőt állatok akik ottmaradtak még. Nem is csoda, hisz pompás táplálékuk volt.
A raktárt barikádok és szögesdrótok határolták, az előterében lassan de biztosan kúszott valami felé.
A fiú remegve nézett szét a szobában, mostanra már sokadára. A fémfalakon hatalmas lyukak tátongtak, tehát össze kellett húznia magát a hideg miatt. A padlón alvadt vér barnállott, a falon pedig egy ugyancsak vérrel rajzolt szimbólum díszelgett.
A fiú már többször is tanulmányozta a jelet, ami három párhuzamos szemet formázott 90 fokkal eldöntve. El kellett fogadnia, hogy még sosem látta sehol sem ezt a jelet.
Most először fogta fel, hogy fázik, mi több épp megfagyni készül. Beszívta a levegőt, majd kiengedte a száján. Nyugodt, légies füst hagyta el a száját, majd eltűnt a szeme elől. Látta az egyik lyukon keresztül a várost és a raktár előtti deres füvet.
Pár napig a menekülésen gondolkozott, de teste megbénította bármiféle cselekvésben. Aztán szép lassan megtört a lelke, szeretteti hívogatta, átkozta magát. Mostanra már a beletörődés fokozatnál járt.
Az ajtó nehézkesen, hideg fémcsikorgással kinyílt. Egy fekete öltönyös ember lépett be rajta. Kezével megigazította vörös nyakkendőjét, s végigsimította ében színű haját. Jobb kezében egy fegyvert markolt, amit a fiú már látott képeken. Úgy látszott az idegen is felismerte, hogy a gyerek a pisztolyt figyeli, mert elmosolyodott, és kissé megemelte a fegyvert.
- Ismered ezt a fegyvert?
A fiú lassan bólintott. Nem tudta ki ez az ember, de annyit sejtett, hogy nem a megmentésére jött.
- Remek. Esetleg a nevét is tudod?
Az öltönyös ember hangja boldog volt, néha már-már gúnyos hanglejtéssel beszélt. A tinédzser megrázta a fejét. Erre a kérdésre nem tudott válaszolni. Nyelt egyet.
- Sebaj. Ez itt egy Luger. Az első és a második világháborúban használták a németek és az osztrákok – hangja csevegő volt – Egy kis szuvenír abból a korból, ne kérdezd miért, de én szeretem. Jó a fogása.
Körülnézett a szobában, majd visszanézett a fiúra.
- Más néven Parabellum. Ez egy latin közmondásból származik.
A tini nagy szemekkel figyelte minden mozdulatát, nem értette a helyzetét, és hogy mit keres itt ez az ember.
- „Si vis Pacem, Para bellum” annyit tesz: Ha békét akarsz, készülj a háborúra. Találó nem igaz? Egyetértesz ezzel a szólással?
A fiú percekig ült szótlanul, és ez úgy tűnt nem zavarta az öltönyöst, mintha végtelen ideje lett volna. Azonban a gyerek nem tétlenkedett, fejében kőkemény harc játszódott le, ahhoz, hogy végre megszólalhasson.
- Mit… – behunyta a szemét, nagy levegőt vett- Ker…
- Keresel itt? Vagy én?
A fekete ruhás ember szeme felcsillant. A fiút letaglózta az idegen közbevágása. Úgy érezte küzdelme felesleges volt, bátorsága újra elillant. Verejtékcseppek kúsztak végig a homlokán, és először érezte úgy, hogy meleg van a börtönében.
- Nos, először az elsőre válaszolnék, ha megengeded Jason Denis. Ó igen, ismerem a neved – széles vigyor húzódott szét az arcán – Az itt tartózkodásod magyarázata igen egyszerű. Nyomon követtél engem.
Jasonben hideg szellőként futott végig a felismerés. A csuklyás alak igazi valójával áll szemben. Ez a tény azonban bátorságot öntött belé.
- Maga…egy terrorista? Mert én nem láttam semmit, nem mondok semmit!
Hűvös kacagás.
- Nem. De erről majd később. Tehát nyomoztál utánam, ez nem jelentett volna gondot, hisz egyszerűen megöltelek volna, de felkeltetted az érdeklődésemet Denis. Ez pedig igencsak nagy szó fiam, hisz eddig nem sok emberrel történt ez meg.
- Felkeltettem..
- Igen az érdeklődésemet. Egy tizenöt éves fiatalember, aki utánam kémkedik, és olyan szorgalommal amilyet még nem tapasztaltam korod bélitől.
Jason most vette csak észre, hogy az öltönyös alak nyakkendőjén, a falon látható szimbólum pontos másolata volt.
- Éppen egy új projekten dolgozok, és megjelensz te aki akár elronthatsz mindent. Mit mondjak, bátor dolog. Bár ez számomra teljesen lényegtelen. Viszont jó hasznodat vehetné az Urunk.
A fiú nem tudott beszélni. Szája nyitva maradt, tovább hallgatta az idegent.
- Örülhetsz, hogy belém botlottál fiú, ha a Háború talál meg ő megölt volna. Neki sosem volt túl jó modora.
- A hábo..rú?
- Úgy van. De nálam néven nevezheted: Remus. Nála nem lenne bölcs döntés, ha még látni akarsz bármit is ebből a világból.
Pár perc csönd következett.
- Mi.. történt, itt Dartonban?
A válasz nyugodt hanglejtéssel érkezett.
- Néhány ostoba ember olyannal játszott amihez nem értenek. Pech.
- Ki maga?
Az öltönyös elvigyorodott. Felhúzta a ruha ujját, s ránézett az órájára.
- Már ennyi az idő? Bocsáss meg, nehéz megszoknom az itteni időszámítást. A kérdéseidre majd választ kapsz később. Fogsz kaját kapni. Apropó…
Kibiztosította a Lugert, s bokán lőtte a fiút. Jason felsikított, s odakapott kezeivel.
- Ez majd felmelegít abban a néhány órában. Nemsokára jönni fog valaki, aki ellátja a sebedet, és ad ennivalót. Addig is bírd ki. Bízok benned.
Rákacsintott, s hideg vigyor jelent meg az arcán.
- További jó szórakozást! – integetett, majd kiment az ajtón, ami utána ugyanolyan nehézkesen csukódott be. Jason sírva fakadt, lekuporodott a földre, s hallgatta ahogy a vércseppek a hideg fémpadlóra csöppennek.
Egy csuklyás alak várta az öltönyöst.
- Nos?
- Áh Remus! – vigyorgott a feketébe öltözött.
- Mi van a fiúval?
- Használható.
- Sosem értettem meg teljesen a beteg játékaidat. A mi dolgunk, hogy elpusztítsuk a világokat a Végtelen Úr nevében, semmi szükség ezekre.
Az öltönyös színészien sóhajtott.
- Gondolj bele milyen unalmas lenne ezek nélkül a világ a számunkra.
A csuklyás sandán pillantott rá, majd megfordult és elballagatott. Az öltönyös még sokáig figyelte a lépteit, majd eltűnt a sötétben.
2008.09.04.
Képzeld! Reggel felkeltem, tudod a szokásos rutin, az iskolába menet, minden elrendezve. Baromi álmos voltam, mint mindig, gyűlölök korán kelni. Kómás fejjel indultam el a buszmegálló felé, a szokásos „úgysem lesz hely rajta” érzéssel.
Nem is ez a fontos. A buszmegállóban ott volt az a sok ismerős arc, akik eddig is. Pár idegesítő cafka, akik arról beszéltek, hogy kiket dobtak mostanában. Valahogy belül utálatot érzek irántuk.
De huhh! Beálltam ugye a sorba, és épp valami Peterről beszélgettek a csajok mikor odaállt mellém egy csuklyás alak. Tipikus alak lett volna, aki csuklyás pulcsiban, és lehúzott gatyában várja a buszt, de valahogy éreztem, hogy mégsem erről van szó. Nah jó, mondtam leszarom, mit érdekeljen egy idegen.
A busz az istennek sem jött, valószínűleg Dartonba valami dugó volt. A várakozás tovább misztikusságot adott a fickónak (vagy nőnek), akinek mindeddig nem sikerült meglátnom az arcát. Próbáltam beljebb dőlni, cipőt kötni, mindent, de minden próbálkozásomat blokkolta azzal, hogy elfordította a fejét, vagy egyszerűen felnézett az égre.
A busz húsz perc után sem jött, így hát elmentünk a pályaudvarra kérdezősködni. A szokásos eljárás: az utasok fejvesztve üvöltöttek, a nemtörődöm vezetők pedig cinikusan osztották az észt, szóval nem sokat tudtunk meg a helyzetről. Egy szó mint száz, Dartonba történt valami baleset, ami miatt nem jártak oda a buszok. Szememmel kerestem a csuklyás alakot, de nem leltem sehol.
A főnökúr azt morogta, hogy holnap valószínűleg már mennek a buszok, ez csak egynapos kimaradás volt. Igazából ma menni akartam suliba. Nem, nem vagyok hülye, csupán ma lett volna randim Sarah Hemmingwayel. Majd meg kell mondanom neki, hogy a mai nap nem jó. Francba.
Hazaértem, ősöknek leadtam a szitut, akik ugyancsak értetlenül álltak az eset előtt. Az ebéd grillezett csirkemell volt, az egyik kedvencem.
Apropó kezd hideg lenni, ami nem jó jel, mert azt jelenti, hogy a telünk baromi hideg lesz. Na de rohadt jó. Emlékszem a tavalyi télre, amikor majdnem fél méteres hó volt az utakon. Na olyat még egyszer nem akarok.
Holnap meg akarom nézni a csóka arcát. Látni akarom!
2008. 09. 05
Reggel becsöngetett hozzánk egy fickó, hogy ma sem járnak a buszok. Saraht akarom. Nahmeg a fickót a csuklyában. A híradót bújjuk, de semmi kezelhető információ nem érkezik a dartoni helyzetről. Féltem Saraht, bár még nem is igazán ismerem. Ez elég gáz.
Talán terrortámadás volt?
2008.09.13
Bocs a kimaradásért, de itthon kellett segítenem a háziaknak. Az is furcsa, hogy egy tanár sem keresett meg minket, hogy most akkor mi a fasz van a házival?
A híradóba bazitávoli képeket közöltek le a városról, és figyelmeztették a hallgatókat hogy ne menjenek a közelébe. Mi a halál fasza történhetett ott?
2008. 09. 25.
Mivel itthon töltöm a napjaimat, így el kell járnom segíteni apámnak a munkahelyen. Szerencse, hogy a városban van. De ez most rohadtul nem fontos. Mikor épp mentem át a járdán, a Harley út felé, hogy vegyek magamnak valami harapnivalót, megláttam a csuklyást. Mondom anyád! Épp Alfred bával beszélgetett, a helyi zöldségárussal. Próbáltam úgy közeledni, hogy ne tűnjön fel, hogy ott vagyok. Mondjuk Alfred bánál nem kellett vigyáznom, hisz már majdnem van kilencven éves, félig vak, szóval nem is gondoltam hogy kiszúrhatna, de az idegen meg ne hallja a lépéseim.
Valami ilyet tolt, Al bának, hogy holnap jön megint hozzá, a többit nem értettem, mert a csóka megfordult. Nem készültem fel, és én is gyorsan elrántottam a fejem így nem láthattam meg az arcát. Viszont tuti, hogy holnap hajnaltól kezdve lesben állok a zöldségesnél és megnézem ezt a szemetet már.
A napló rendőrségi nyilvántartásba került, Bertrand nyomozó folytatja a nyomozást az eltűnt gyerek (név szerint: Jason Denis) és az ismeretlen ügyében.
Elnézést kérek azoktól akik olvassák a blogot. Az iskolai tanulnivaló és más egyéb személyes tényezők eléggé korlátolták eddig a blogírást. Próbálom bepótolni az elmaradásomat, kezdetnek egy kisebb egyperces következik a fentiekben
Köszönet a türelemért!
Sajnálom, hogy az utóbbi két (vagy három) napban nem írtam, az iskola elég nehezen indult, nameg kedvem se meg ihletem se volt. Mondjuk inkább, hogy nagyon szar kedvem volt. Ma vagy holnap este megpróbálom bepótolni az elmúlasztott dolgokat. Addig is peace (legalábbis ha egyáltalán vki olvas még )
Darton egy közép angliai kis városka, (persze az angliai viszonyokhoz képest) Yorkshireban. Lélekszáma alig éri el a tizenhat ezer főt, egyetlen neves történelmi esemény sem igazán kapcsolható hozzá, azonkívül, hogy itt született egy kevésbé híres festő William Tate. A falu másik híressége, mely beárnyékolta a festőét, az a dartoni templom volt. 1150-ben épült az 1135-től 1154-ig tartó polgárháború idején. Maga a templom az akkori, román stílusban épült, egy főhajóval és két oldalhajóval rendelkezett. Belső díszítése igen puritán, néhol azonban faragványok is díszítik.
A híresség körül temető foglal helyet, mely igencsak megkopott az idő folyamán. Mindenhol romos, össze-vissza álló sírkövek ágaskodnak az ég felé. A környezet csupa zöld, mindenhol árnyékot nyújtó fák, és bokrok. Ez szinte az egész településről elmondható. A lakosok sokat törődnek a környezetük épségével, így szinte minden háznál rendezett kertet találni.
A templomtól nincs messze a dartoni iskola, mely előtt most szoros sorokban állnak az iskolások. Szeptember elseje van, a tanévkezdés ideje. Az elsős kisgyermekek lázasan várták már ezt az alkalmat, nem tudván, hogy hosszú megpróbáltatásokkal teli évek várnak rájuk. A felsősök, már vonakodva figyelik, ahogy tanáraik kivonulnak a pódiumra, beszédüket megtartani. Újabb rohadt év, mondják sokan, ám bele kell törődniük.
Hőség van, ami nem megszokott egy közép angliai városnál, de az időjárás előrejelzők betudták a mostani mániájuknak a globális felmelegedésnek. A szülők homlokukat törölgetve nézik büszkén gyermekeiket, akik néha visszamosolyognak rájuk. A város így szeptember elsején szinte elhagyatottnak tűnik. Csak néhány öregasszony marad otthon, vagy látogatja meg barátnőjét, hogy kibeszéljék a legújabb pletykákat.
- Smithék új tévét vettek az elmúlt napokban!
- Nemond! Ezek nem is leplezik a gazdagságukat, pökhendien járják végig a várost, mintha ők lennének Anglia királyai!
- Na és a fiúk? Elkényeztetett egy kölyök. És képzeld tegnap nem köszönt Margaretnek az utcán!
- Hát igen. A mai fiatalság nem ismeri már az illemet…
És hasonló érdekfeszítő dolgokról fecsegnek. De hát térjünk vissza az iskolához, ahol nemsokára befejeződik a megnyitó ünnepség. Az igazgató mogorván köhög párat, majd a napra néz, és elkáromolja magát. Miután a tanerő visszavonult, a szülők odamennek a gyerekekhez, és egy utolsó bátorító csókot lehelnek az arcukra, mármint a kisebbeknek, a nagyobbak már bevonultak a termeikbe, hogy felkészüljenek az első órákra.
A gyerekek szülei általában mind valami kisiparosok voltak, sokan itt a városon belül tevékenykedtek. Fémárúk, élelmiszerek, parfümök, tisztálkodó szerek. Ezekből volt a legtöbb a városban. Ilyen családban nevelkedett Jimmy Huel is. Apja a közeli boltban dolgozott, mint rakodómunkás, az anyja pedig Margaret Bedloe alatt “szolgált” a parfümériájában. Apjának, Dupin Huelnek egy német bevándorló volt a főnöke, aki az egész üzletláncot vezette a környéken. Feltehetőleg übermensch szindrómában szenvedett, ugyanis mindenkinél jobbnak és szentebbnek tartotta magát. Alapjában véve szadista hajlamú volt, egy pletyka szerint a Dupin előtti rakodós fiút saját kezével verte halálra. Persze ez csak városbéli legenda volt, amit a lakosok ragasztottak Heidelmeider úr nyakára, hisz senki nem kedvelte őt itt Dartonban.
De voltak szeretett és tisztelt bevándorlók is. Például ott volt Elgar Hessen, aki Svédországból jött ide a királyságba, mivel ott a nagyvállalatok szétszedték a kis cégét, így nem maradt neki semmije. Ő volt a város könyvtárosa. Igen művelt ember hírében állt, és ezt megerősítette az a tény, hogy pár hónappal ezelőtt nem kis összeget nyert az egyik tévés vetélkedőben. A pénzből aztán kibővítette a könyvtárat a műszeretők legnagyobb örömére.
De ott volt még Adriano Maldini, a helyi hentes. Róla keveset tudtak az emberek, de az biztos volt, hogy jól végzi a munkáját. Sőt néhány extra kérést is teljesített már pályafutása alatt.
Szó mi szó csupán Heidelmeider úr lógott ki a sorból, ám úgy tűnt, hogy ez a tény nem igazán zavarta őt. Most megállt a Mercedesével, és érdeklődve figyelte ahogy az elsősök bevonulnak az iskola intézményébe. Hamarosan azonban találkozott tekintete a rosszalló Margaret Upliméval, így jobbnak látta elhagyni a környéket.
Jimmy kezét karba téve ült a teremben. Osztálytársai az ablakon bámultak ki, próbálták magukhoz kapkodni még a nyár utolsó szeleteit. Jimmy beletörődve húzta elő a tankönyveit.
- Mr. Harmer úgyis tanít már első órán is. Hogy kapná be – gondolta magábanm, s lehajtotta a fejét a padra. Szinte abban a pillanatban csapott rá a vállára legjobb barátja Thomas.
- Hé Jim, láttad milyen új csaj érkezett Maryl osztályába? – vigyorgott a képébe – Húú bazz, azt hittem ott helyben…
Jimmy nem bírt figyelni rá. Látta már a csajt, és valahogy bántotta a tudat, hogy barátja úgy beszél róla, mintha valami sarkszéli ringyó lenne.
- Beléestél haver! – búgta a belső hang a fülébe – Ne is tagadd!
- Dehogy! Még csak az kéne! Amúgy sem hiszem, hogy valaha észrevenne engem! – kiáltott vissza vöröslő fejjel a kicsi Jim az agyában. Eközben Thomas kezével imitálta, hogy milyen szép kerekded formái vannak a lánynak, de Jimmy az ajtón túlra nézett hátha észreveszi az új lányt.
- Hé haver figyelsz te rám egyáltalán? – kérdezte rosszallva Tom.
- Bocs. Jah… Igen láttam már az új csajt. Nem rossz… Nem rossz! – próbálta felvenni Tom flegma beszédstílusát, hogy a megfelelő választ adja a kérdésre, és ez úgy tűnik sikerült is mert az rávigyorgott, és leült mellé.
- Egyébként – fordult oda hozzá Smith ügynök, legalábbis ők így hívták. Hivatalos neve azonban Spencer Smith volt, amit nem szeretett túlságosan. Saját véleménye szerint nem illett hozzá ez a név – Ripett beszélni kíván veled. Suli után délután ötkor, az ő termük előtt.
- Ne menj el! – súgta oda Tom – Mi a francért mennél? Már megint valami faszságot eszelt ki biztos. Emlékezz múltkor ugyanez volt, és aztán majdnem agyonvertek a hülye haverjai.
- Leszarom – vont vállat Jim – Köszi Smith! – visszafordult barátjához – Elhozom apám bicskáját, és ha megint verekedni akar, akkor majd jól móresre tanítom vele!
Ahogy kimondta az utolsó szót, kinyílt az ajtó és belépett rajta Mr. Harmer, a szokásos tenyérbe mászóan mogorva képével. Jim sóhajtva állt fel.
Úgy volt ahogy sejtette. Harmer az első tíz percben eldarálta az évre vonatkozó tudnivalókat, aztán a matematika rémes katlanába hajította őket. Jimnek nem volt különösebb baja a matekkal, de első órán egyáltalán nem volt kedve hozzá, főleg, hogy kiderült, hogy másnap egyből dolgozattal kezdenek. Szeptember másnap! Ha Jimnek lett volna egy kitömött bábuja Mr. Harmer arcával otthon, most szétütötte volna. Ám be kellett érnie anyja finom ebédjével és a kanapé puha szolgáltatásával. Ennek a kettőnek a kombinációja egy időre megnyugtatta.
Felemelte a távirányítót, s bekapcsolta vele a tévét. A képernyőn egy őszes hajú híradós beszélt éppen, miközben mögötte Anglia forgolódott össze-vissza.
- … tehát mint ahogy mondtam, nyugat Yorkshireban történt az eset. A közeli falu lakosai elborzadva figyelték ahogy egyre előrébb mászik, és mindent beterít… – Jim elkapcsolt. A másik adón valami valóságshow ment éppen, úgy gondolta ez pont jól fog jönni most egy kis kikapcsolódáshoz.
Fél ötkor vette észre hogy elaludt. Feltápászkodott a kanapéról, a fürdőbe sétált, és megmosta az arcát.
- Basszus már csak fél órám maradt, hogy odaérjek. Rohadt Ripett, rohadt ötletei, rohadt haverjai – morgolódott magában, s nagy nehezen összeszedte magát.
Az apja kése ott volt a fiókban. Dupin még gyerek korába kapta az Amerikában élő bátyjától szülinapjára. Így most Jim nagy precizitással rakta el, nehogy megkarcolódjon az ezüstös felülete. Anyja már nem volt otthon, az a szipirtyó Margaret visszahívta a parfümériába, ezért be kellett zárnia maga után.
Az utcákon nem sok ember járkált, mindenki vagy munkában volt épp, vagy a kertjét rendezgette. Jim nem tudta elképzelni magát öregen, hogy ő is ennek az elfoglaltságnak hódol majd. Bár elismerte, hogy a kertek mind gyönyörűek voltak.
- Hallom Ripett beszélni akar veled – szólalt meg egy lágy hang az egyik háznál. Jim odakapta a fejét. Az új lány volt az. Jim próbálta csukva tartani a száját, de ez nem igazán jött össze. Igen. Gyönyörűbb volt mint a kertek. Sokkal gyönyörűbb mint azok a rohadt kertek.
- I..igen – nyögte végül ki, mire a lány elmosolyodott.
- Az egy beteg állat! Én a helyedben vigyáznék vele. Mikor ideköltöztünk, épp egy macskát kínoztak a haverjaival egy sarokkal arrébb – elkomorodott, de próbálta nem mutatni. Jim bólintott.
- Hát igen. De úgyis tudom, ha most ide nem jövök el, akkor valahol elkapnak az utcán, és jól megvernek – kiszedte a zsebéből a bicskát és megmutatta a lánynak – Ne aggódj!
Az kissé megrémült, majd elvigyorodott.
- Bátor. De meg is sérülhet valaki!
- Nem használom, amíg meg nem tudom a szándékait – kacsintott Jim – Egyébként Jimmy Huel vagyok.
A lány rámosolygott azzal a csodás mosolyával. Gyönyörű barna szemei voltak, haja egyenes és ugyancsak barna. Szája széles, de jól állt neki, ahogy végigfutott így mosolyogva az arcán.
- A nevem Sarah. Sarah Hemmingway. Örültem a találkozásnak Jimmy Huel – rákacsintott. Rákacsintott! – Most mennem kell! Kérlek vigyázz magadra!
- Hümm – hümmögte Jimmy megbabonázva, s figyelte ahogy a lány belibben a házba. Már nem volt sok ideje, így hát nem gyönyörködhetett tovább a látványban. Tovább kellett mennie.
Az iskola kihalt volt, nem világítottak a lámpák, emiatt néhány helyiségben olyan sötét volt, hogy Jim az orráig sem látott. A termekből a kréták, és a tankönyvek szaga szűrődött ki, ami miatt a fiú néha elfintorodott. A kövezet és a falak hidegek voltak, lépései visszhangzottak a hosszú folyosón.
- Szóval eljöttél? – krákogta egy hang az egyik terem előtt, mely a sötétségbe veszett.
- Alap – mormolta Jim, zsebében a bicskát forgatta kezével – Egyedül vagy?
- Nem volt értelme mást hoznom. És te?
Jim előbb körülnézett, tényleg nem volt senki rajtuk kívül.
- Nem bízol bennem? – kérdezte gorombán a hang.
- Benned ugyan ki bízna?
Hirtelen kilépett a sötétségből. Fekete hosszú, vasalt haja volt, barna színű felsőben, és farmerban jött elő. Arccsontjai erőteljesek voltak, szeme rémisztően hatott. Egy kis terrorista volt.
- Minek hívtál ide? – kérdezte Jim, és próbált a legnagyobb nyugalommal beszélni. A legnagyobb meglepetésére, Ripett nekilódult és teljes erőből fellökte. Az ifjú Huel végigszánkázott a földön és beverte a fejét az egyik szekrényben. A bicska kirepült a zsebéből és nekicsapódott egy oszlopnak.
- No lám, no lám! – vette fel a szerkezetet Ripett – Ez meg minek? – őrült vihogás hagyta el a száját – Tdudo mit akarok megmutatni neked Huel? Az öklömet bazdmeg!
Lehajolt, és egy erőteljes ütést vitt be Jimmy állának. Az megint hátrébbesett. A kis terrorista megnyalta a szája szélét.
- Láttam hogy nézitek azt a kis ribancot! – vihogás – Csak nem szerelmes vagy bele kicsi Jim? – rákacsintott – Egy óvatlan pillanatában elkapom és…
Jim azonnal felpattant, és gyomorszájon rúgta ellenfelét. Ripett kicsit megrezdült, ám túlságosan erős volt ahhoz, hogy Jim gyenge rúgása kimozdíthatta volna egyensúlyából.
- Ezért tutira letépem a fejed Huel!- vicsorogta, s előrelendült. Annak sikerült kicsúsznia a markából, s futni kezdett a kijárat felé. Ripett utána.
Már nem volt messze, mikor hirtelen szúrást érzett a bal combjában. Felordított és elesett. A bicska volt az.
- Bazdmeg ez belém dobta. Ez belém dobta. Belém dobta. Bazdmeg. Fáj! – ordította az agya. Kúszni kezdett. Egyszerre azt vette észre, hogy Ripett nem követi. A hangok elhaltak mögötte. Egy sötét sarokba húzódott be.
- Rohadtul fáj! – kiáltotta a kicsi Jim az agyába. Próbálta kihúzni magából a bicskát, ám minden egyes érintésnél belemart a húsába a fájdalom. Orrából takony folyt, mely most keveredett a könnyekkel.
- Tom mondta, hogy ne menj bazz! Sarah is mondta! Mi a faszért nem hallgattál rájuk? Mi a szarért kellett neked hősködnöd?
Sarah. Ő hasított bele most az agyába. Lehet bejön neki. Lehet, hogy szereti ő is. Fülsüketítő sikoltás töltötte be az egész iskolát. Ripett volt az. Jim megtörölte a szemeit, háttrébb húzódott.
- Mi a szar volt ez? Mi a szar volt ez? MI VOLT EZ BAZDMEG?
A hangok melyek tudósították, hogyan törnek el épp Ripett csontjai, a cuppanások, és a belek földre esésének toccsanása. Ez mind az őrület határára sodorta Jimmyt. Nem tudott már gondolkozni, csak szótlanul nézett előre a kanyar felé, mely mögül a hangok jöttek. Lépések. Lépések. Vér ömlött a földre. Lépések. Csattanás és Ripett megtépázott feje gurult elő a kanyar mögül. Jimmy nem fogta fel. Kitágult szemekkel figyelte ahogy Ripett feje egyre messzebb gurul. A híradós ember mondata jutott eszébe valami yorkshire katasztrófáról.
- Bazdmeg valami volt ott! – szólalt meg utoljára a kicsi Jim. A kanyar mögül egy drabális lény lépett elő. Karjai ormótlanul nagyok voltak testéhez képest, és rücskösek. Undorító kelések borították egész torzóját, mellrészénél egy sor szem pislantott most Jimmyre. Alsó fele folyamatosan alakult, testéből épp csápok nőttek ki, kezén lévő szájüregekből vér csöpögött. Egyre közelebb lépett. Vállából csontos kar türemkedett ki, melynek végén ujjak helyett csáprágók figyeltek ki. A csápok tapadókorongjai rátapadtak Jimmy karjára, aki ekkora ocsúdott fel a rettegésből. Eszeveszettül próbálta lehámozni magáról a csápot, de az odaragadt. Érezte, ahogy a korongokon épp kialakult szájak a húsába harapnak és széttépik a karját.
Sarah. Szerette őt. Ez biztos. És ő is szerette Jimmyt, ebben is biztos volt. Sírva feszegette a csápokat, amik szinte az egész lábát is beterítették. Szerette őt.
- Bazdmeg még elérheted a bicskát! Ott van a lábadba! – sikoltotta kicsi Jim. A karok rátapadtak a nyakára, és visszafogták.
Már soha nem tudhatja meg, hogy valaha is összejött volna-e Sarahval. Apja biztos mérges lesz a bicska miatt. Anyja pedig az összevérezett ruhái miatt fogja pofon vágni.
- Szeretlek anya, apa… Sarah… – suttogja utolsó szavaiként, és a tizenöt éves teste elernyedt a szörny ördögi fogásában. Még egy utolsókat rángott a teste, hátha kiszabadulhat a fullasztó ölelésből, de nem sikerült. A lény közelebb hajolt hozzá, és új szájaival marcangolta szét a testét.
Csipp…Csöpp… Csöpögte az eső. A korhadt fák recsegve, ropogva törtek meg a szél ereje alatt. A hosszú fű kísértetiesen borította be a felszínt, mely így az ismeretlen titokzatosságát öltötte magára. Telihold volt, az erdőt, és a mezőket bevilágítva rémmeséket idéző hangulatot árasztott.
Egy nő futott keresztül a sűrű ködön, mely elárasztotta az egész térséget. Átláthatatlan, el nem múló, sűrű köd volt ez, mely kéményfüstként gomolygott végig. A nő már nem is látta hova lép, eszeveszettül futott, a környezetet nem is érzékelte. Ebből adódóan lehetett, hogy nem vette észre a lukakat, melyek még az alant elterülő barlangrendszerhez vezettek.
Reccsenés, s a nő elterült a földön. Sírva kapott kitört bokájához, ám nem segíthetett rajta. Nyöszörögve kúszott az egyik fa védelmet nyújtó törzséhez. Kezével letépte hosszú csuhája egyik darabját, s próbált valamiféle kötést aprikálni a lábára, ám nem sikerült.
Az eső változatlanul esett, és a csöpögésen kívül semmit nem lehetett hallani. A nő erejét megfeszítve visszatartotta a lélegzetét, majd hallgatózott. Semmi. Csipp…Csöpp…
A fáról hatalmas pókok ereszkedtek le, s érdeklődve figyelték a kínzódó embert. Az rettegve tekintett fel rájuk, s próbált minél beljebb húzódni. Tudta, hogy mindez az ő hibájuk. Csakis az övék. Nem ezt várták. Letépte a nyakán függő medált, s elhajította a messzeségbe, ahol aztán a köd elnyelte. Most várt. Igazából nem is tudta, hogy mire, hisz tisztában volt vele, hogy itt megvárni az éjszaka végét esztelenség lenne. Ám nem tudott mit kezdeni, törött bokája égette, valószínűleg hatalmas megerőltetés lenne ha most megpróbálna felkelni.
Kúszó hangok tűntek fel. Valami mozgott, alul, a köd és a fű alatt. A nő nem látta. Légzését megszaporázta, szíve gyorsabban vert, homlokán az esőcseppek mellett, izzadságcseppek is végigfutottak. A pókok egyre közelebb értek, s néhány már a feje búbján járta saját őrült kis táncát. A fa odújából töménytelen mennyiségű csúszómászó, bogár tört elő. A nő visítva hátrált, kezeivel belemarkolt a nedves földbe, és húzta magát.
Minden mozdulatnál mintha felgyulladt volna a bokája, ám nem törődött vele. Tudta, hogy most az életéért küzd. Húzta magát. Csak előre. Csak előre. Csipp…Csöpp… Csöpögte az eső…Ki hal meg ma gyönyörű?
A nő érezte, hogy tenyere alatt százlábúak, hangyák és pókok mászkálnak, sőt már ruhája alá is bejutott pár, de nem érdekelte. Nem érdekelhette. Most nem. A távolban már látszott a mező és az utána következő falu. Nem volt messze valójában, ám számára kilométereknek látszott.
Összecsuklott, és eldőlt. Meglepetésére a köd oszlani kezdett, ez új erőt öntött belé. Tovább vonszolta a testét, tovább és tovább. Tenyere valami kocsonyás anyagba nyúlt, s rémülten húzta ki a kezét belőle. Már jól hallhatóan szívta a levegőt, egész testében remegett, arca olyan sápadt volt mint a meszelt fal. Két kezével a ködöt hessegette arrébb, és nemsokára feltűnt a rémálmait megszégyenítő lény ördögi valója.
Egy hatalmas szem nézett vissza rá, melyet vörös erek hálózták be. A lény teste sötétbarna színű volt, rajta töménytelen mennyiségű ízeltlábú masírozott. A fák szinte egyszerre robbantak fel, s mögülük polipcsápok és hosszú csontos karok tűntek elő. Az egész erdő hirtelen megelevenedett. A köd eltűnt. A nő a barlang nyílása felé nézett. Sehol nem volt, helyette egy tátongó csupa fog száj maradt vissza. A lény tovább kúszott a falu felé. A nő szerette volna figyelmeztetni őket. Szerette volna ha ez az egész nem történt meg. A lény mint valami hatalmas amőba, fertőzésként terjedt tovább. A nő már nem segíthetett. Eleresztették a borzalmat. Az ő hibájuk. A kultistáké, a Nagymesteré. Az övék. De nem tehetett már semmit, ugyanis az egyik csáp szétszaggatta a lényét, s az újonnan keletkező szájnyílások eltűntették azt ami maradt belőle.
Ahh, több mint egy órája próbáltam már összedobni a blogot, először egy másik oldalon, de mivel ott egyik kínézet sem jött be ezért váltottam.
Hogy miről is fog szólni a blog? Apró szösszenetekről, hosszabb írásokról, melyek az én tollamból kerülnek majd ki.
Eme irományokban, néha visszataszító, beteg dolgok jelennek majd meg, ám néha csupán sötét hangulatú művek lesznek. Nem. Nincs világfájdalmam, egyszerűen ki akarom élni a kreativitásomat, ha egyáltalán van. 
Holnap már kapjátok is nagy valószínűséggel az elsőt. Talán. Remélem.
Végezetül köszönetet kell mondanom “http://asunder.deviantart.com/” felhasználójának, a gyönyörű alkotásáért, melynek kis szeletét (sajnos csak ennyit) csodálhatjátok meg a fejlécben. Az alkotása ihletett meg, az oldal neve kapcsán, így máris kétszeres köszönet jár neki. 
Aki akarja, megtekintheti a képet, nagyban:
| H | K | S | C | P | S | V |
|---|---|---|---|---|---|---|
| « nov | ||||||
| 1 | 2 | 3 | ||||
| 4 | 5 | 6 | 7 | 8 | 9 | 10 |
| 11 | 12 | 13 | 14 | 15 | 16 | 17 |
| 18 | 19 | 20 | 21 | 22 | 23 | 24 |
| 25 | 26 | 27 | 28 | 29 | 30 | |
